Élt a Csallóközben egy nemességet szerzett ember, Huszár Mátyásnak hívták, ő a csukárpakai Huszár család őse. Apai rokona (patruelis), György volt a főszerző, együtt szerepelnek az armálisban, általa kapta a nemességet Mátyás. Talán gyermektelen nagybácsi lehetett, mert Mátyáshoz került az armális.

Az ő fia Huszár György volt, aki 1723-ban meghalt.

1744-ben a fiainak, Györgynek, Istvánnak és Ferencnek bizonyítaniuk kellett nemességüket.

Ebben a nemességvizsgálati tanúvallatásban (De eo utrum) a 6. kérdés: Hova lett az armális pecsétje és a selyemzsinór?

Erre az első 5 tanú (és a 7. tanú) nem tudott felelni. Az egyik alábbi kép tetején látszik például a 7. tanú vallomásának vége: nihil = semmit nem tud róla.

Eddig is tudtuk, hogy az idő vasfoga, a nedvesség, penész, az egerek stb. mindig is erősen befolyásolták az armálisok állapotát…

De aztán jött a 6. tanú, a 72 éves nemes Földes István, aki látta az armálist, és bizonyosan rajta volt a nagy függőpecsét, kívül fehér, belül vörös viaszból:

De mi történt vele?

Hallomás alapján azt vallja Földes István, hogy az armális pecsétjét Huszár György halála után lánya tyúktojás húsvéti festésére levette!

A 8. tanú, Ládi Péter is látta, hogy az armálison selyemzsinóron függő viaszpecsét volt:

Ládi Péter azt is elmondja, hogy az ő anyja 17 évvel korábban (ez 1727 körül lenne) a nemességbizonyítók nénje, Huszár Panna számára és kérésére megolvasztván a viaszpecsétet pirostojásra (amilyet mátkatálon szoktak küldeni) írókázott vele, a zsinórt pedig elvágták. Mindezekért a lányt meg is dorgálták.

(És még mondják, hogy ejnye, a mai fiatalok….)

A mátkatál szerepe régiónként eltérő volt: vagy örök barátságot, testvériséget fogadtak vele egymásnak, vagy a szeretők küldték egymásnak mutatván, hogy viszonozzák a másik érzelmeit.

Itt vajon melyikről van szó?

1753-ban még egyszer vallott az ügyben az akkor állítólag 40 éves Ládi Péter, és azt mondta, hogy a zsinórnak az armálisról való levágásakor és a pecsétnek tojásfestésre való felolvasztásakor gyerekkorában, 25-30 évvel korábban (ez 1723-28 körül lenne) jelen volt, és a viasszal maga is festhetett egy tojást jutalmul. A pecsét elrontása Huszár György halála után történt, midőn lánya árván maradván ifjú legényeknek festett tojással kedveskedett.

Ládi Péter vallomása tehát feltárja az esetet teljes mélységében, bár a datálása egy picit ellentmondásosnak tűnik. Ha 1753-ban 40 éves, akkor kb. 25 évvel korábban, 1727-28-ban 15 évesnek kellett lennie, ami biztosan nem számított már gyerekkornak, inkább legény volt már, és biztos nem írókázott a lányokkal. Szóval inkább 30 évvel korábban, 1723-ban 10 évesen tehette ezt. Huszár Panna apja 1723 júliusában halt meg, tehát valószínűleg 1724-25 húsvétjakor történhetett az eset, ekkor lehetett eladósorban Panna.

Panna egyrészt biztosan rettentően akart tetszeni, másrészt árvaként biztosan férjhez akart menni mielőbb. Barátnője segítségével minél szebb pirostojást akart írókázni, hogy azt küldhesse a mátkatálon!

Ezen kívül sajnos semmit nem tudunk Pannáról. Hiányosan anyakönyvezték a csukárpakaiakat (Nagypakán és Vajkán): nem található sem a születése, sem a házassága vagy halálozása. Szülei 1688-as házasságát ismerjük és 1705-ben még született ismert testvére. Panna ez után születhetett, de már legalább 14 éves lehetett azon a húsvéton.

Nem tudhatjuk, a pirostojás és ez az áldozat elérte-e célját, elvette-e az a legény.

És hogy melyik részét használhatták fel a pecsétnek?

A vörös belső rész spanyolviasz volt, ami nem úgy lágyul, ahogyan az írókázáshoz kell. Ezért tudjuk, hogy a külső, fehér viaszra volt szükségük a lányoknak. Mégis tönkretették az egészet a zsinórral együtt…

Lányos szülők! Armálisokat elzárni húsvétkor!

Köszönjük Németh Tibornak (Szenc), hogy a Pozsony megyei levéltár Nobilitaria anyagából készített fotókat rendelkezésünkre bocsátotta.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket és sikeres kutatás kíván

Judit és István

a Historia Fordítástól

FB/messenger: Historia Fordítás

Email: historiaforditas@gmail.com

Ui.: Talált egy kéziratot, amelyről nem tudja, érdemes-e lefordíttatnia? Kérjen tőlünk regesztát az iratról! Megmondjuk bármilyen, a történelmi Magyarország területén keletkezett magyar, német és latin iratról, hogy ki, mikor, hol, kinek és miről írta. Részletek itt.

The post Huszár Panna húsvéti esete a családi armálissal first appeared on .

Családfakutatóként lehetőleg őseink teljes életét szeretnénk megismerni, el szeretnénk képzelni hogyan, milyen körülmények között is élhettek. Így lesznek szemünk előtt a száraz adatokból hús-vér emberek.

A Természettudományi Múzeum kiállítása pont ebben segít: felvillantja egyes emberek sorsát a szüléssel, születéssel kapcsolatban.

Persze tudjuk, hogy magas volt a csecsemőhalandóság, mégis megrázó olvasni, hogy a 18. századi Weiskopf József váci tímár első házasságából született 7 gyermekből 6 meghalt kétéves kora előtt és anyjuk, Komp(in) Terézia is elhalálozott a szülésben vagy nem sokkal utána. József – aki maga is TBC-s volt már – újraházasodott, feleségül vette Szigvárt Teréziát, akivel 6 gyermekük született. Ők is mind gyermekkorukban haltak meg.

Egy török kori muszlim temetőből került elő egy fiatal nő csontváza a medencéjében egy 7 hónapos magzattal. Ebben az időben minden ötödik nő szüléssel kapcsolatos komplikációk miatt halt meg. Ez az asszony viszont még a szülést sem élhette meg. Bizonyára valamilyen betegség végzett vele és magzatával, amint rengeteg más itt talált emberrel is, akiken nem látszik harci sérülés nyoma. A török hódoltság 150 éve alatt hat pestishullám söpört végig az országon. Az 1655. évi pestisben Sopron lakosságának közel fele elpusztult. Ezen kívül a vérhas, tífusz és a himlő is szedte áldozatait. A városok zsúfoltak voltak, szemét, ürülék, elpusztult állatok hevertek az utcán, ezért magasabb volt itt a halandóság, mint vidéken.

Az anya szülés közbeni halála esetén a gyermeket még megpróbálták megmenteni császármetszés segítségével, ezt  – sajnos leginkább post mortem – már a 16. század óta el tudták végezni a kirurgusok. Magyarországon az  első dokumentált császármetszést 1829-ben végezték, de az anya fél óra múlva elvérzett. 1890-től tudták megmenteni az anyákat és a csecsemőket is a császármetszéssel. Bár korábban legtöbbször a csecsemő sem sokkal élte túl anyját, de legalább lelkét megmentették a megkereszteléssel. A gyenge magzat szükséghelyzetben, általában a bába (obstetrix) által való keresztelését anyakönyvekben „in necessitate” megjegyzéssel olvashatjuk.

A bábamesterséget sokáig nem oktatták, csak tapasztalati úton tanulták, anyáról lányra szállt a tudás. Az első magyar tankönyv „Bábamesterségre tanító könyv” címmel 1766-ban jelent meg. A váci Orlich Szabina bába a kirurgus Fischer Antalhoz ment feleségül, lányai is orvost választottak férjül. Orlich Szabina csontjain a szifilisz jeleit látták – talán foglalkozása során szerezte a betegséget. Az is kiolvasható maradványaiból, hogy lábfeje és lábujjai az éveken át guggolva vagy térdepelve végzett szüléssegítés miatt deformálódtak – alázattal segítette a szülő nőket, ő helyezkedett el esetleg kényelmetlenül úgy, hogy segíthessen a nekik kényelmes testhelyzetben.

A magas szülés körüli halandóság nem kímélte a gazdagokat, királyokat sem. III. Bélának és Chatillon Annának házasságuk 12 éve alatt 7 gyermeke született, akik közül 4 érte meg a felnőttkort. Mária Terézia 16 gyermeket szült, akik közül egy (Mária Karolina) rögtön születésekor, öt pedig (Mária Erzsébet Amália, Mária Jozefa, Károly József Emánuel, Mária Karolina Ernesztina, Mária Johanna Gabriella) fiatalon vagy gyermekkorban meghalt.

Az előkelő asszonyok ebben a korban soha nem maguk szoptatták csecsemőiket, hanem dajkára bízták ezt. Így hamarabb is estek újra teherbe. Mária Terézia ráadásul szándékosan minél több gyermeket akart szülni a Habsburg-háznak, ehhez lásd a „Bella gerant alii, tu felix Austria nube!” (Háborúskodjanak mások, te, boldog Ausztria, házasodj!) jelmondatot is.

A szoptatós dajkaság egyrészt megélhetési, felemelkedési lehetőség volt, másrészt kimondhatatlanul szomorú sorsok rejtőzhettek mögötte: sokszor szegény megesett lányok mentek el dajkának. Saját csecsemőjüket természetesen nem vihették magukkal, másokra bízva hosszú időre hátrahagyták őket. Ezek voltak a lelenctartók vagy más néven angyalcsinálók: a szolgáltatás leginkább úgy érte meg nekik, ha a kicsik hamar meghaltak. Ez is fokozhatta az eleve magas csecsemőhalandóságot.

Az 1700-as évek születési anyakönyvei és a statisztikai számítások alapján akkoriban háromból 2 gyerek meghalt 10 éves koráig. Ezen a járványok elleni oltások és az antibiotikumok elterjedése tudott csak változtatni.

Szerencsés korban élünk.

Fotók és szöveg: Babcsányi Judit a Természettudományi Múzeum anyaga alapján

The post Mikrotörténelem: Anyának lenni – kiállítás a Természettudományi múzeumban first appeared on .